Mit tehetünk, ha társfüggők vagyunk?

Mit tehetünk, ha társfüggők vagyunk?

A függés társadalmában élünk. Az ember persze mindig függött a víztől, a levegőtől, az élelmiszertől és a tűztől, de amikor a függés olyan tárgyra irányul, amely nem hozzátesz, hanem elvesz az ember életéből, akkor az már kevésbé szerencsés. A nehézség az egészben onnan adódik, hogy nem vesszük észre, hogy amiről azt gondoljuk, hogy úgy kell nekünk, mint a levegő — valójában tönkretesz minket.

Amikor függőségekről beszélünk, sokszor az ismertebb tárgyakra gondolunk: cigaretta, alkohol, kávé, drog. Ezek vagy legálisak, vagy nem, de mindenképpen hatása alá vonják a szervezetünket, az akaratunkat, és rossz esetben a tudatunkat is. Azonban kevésbé ismert válfaja a függőségnek társtól való függés. Itt nem arról van szó, hogy valakit önmagáért szeretek, hanem hogy nem érzem magam egésznek, ha nem támaszkodhatok valaki másra. Ez azonban igen veszélyes, és valójában ugyanúgy függőség, mint az ismert szerektől való függés.

Az a ki sem mondott gondolat, hogy mindegy, hogy ki, csak legyen mellettem valaki, az se baj, ha alkoholista, vagy drogos - igen veszélyes és valójában egy önpusztító folyamat része. A társfüggők látszólag igen türelmes és áldozatkész egyének. A családban ő az, aki sosem mond nemet, hanem bármire kérik, megcsinálja, ezért mindig lehet rá számítani. Úgy tűnik, mintha egy rendkívül kiegyensúlyozott, nagylelkű, mindent megoldó és végtelen energiájú valaki lenne — csakhogy a valóság az, hogy ezt a fajta egyenlőtlenséget nem lehet büntetlenül sokáig csinálni.

Hogyan ismerjük fel, hogy probléma van?

A társfüggő nő vagy férfi képtelen nemet mondani, ezért folyton keresztülgázolnak a határain, és az ő természetes igényei mindig a háttérbe szorulnak. Ő meg csak nyel, és az, hogy lenyeli a helyzetből természetesen feltörő haragot, az végső soron megbetegíti. Sok krónikus betegség a test komoly figyelmeztetése: ne zsigereld ki magad!

Nem olyan régi fogalom a társfüggőség, ezért sokan, akiket érint, talán nem annyira nyitottak arra, hogy önmagukban felfedezzék a társfüggőt. Pedig sokan, akik alkoholistával vagy más függővel élnek házasságban vagy párkapcsolatban, hordozzák a társfüggőség jegyeit: a saját igényeikre nem figyelnek, a természetes haragjukat elfojtják, és hagyják, hogy a határaikon átgyalogoljon az, aki őt elvileg szereti. Pedig a szeretet tettekben nyilvánul meg. Ha hagyom, hogy a párom beleragadjon az alkoholizmusba, a droghasználatba, vagy más káros függőségbe, és úgy teszek, mintha nem látnék semmit, mintha az a probléma nem lenne akkor, akkor magam is felelős vagyok azért a helyzetért, amelyben egyszer csak találom magamat.

A legnehezebb az egészben, hogy természetesen sokkal könnyebb befogni a szemünket, és úgy tenni, mintha nem is lenne probléma, mint elvégezni a belső munkát. Különsen nehezíti a helyzetet, hogy az ember általában egyedül van ebben a küzdelemben, hiszen az alkoholizmussal vagy mással küszködő partnerre nem lehet számítani, ő is a saját démonaival van elfoglalva.

Kikerülés a gödörből

Nem lehetetlen kikerülni a társfüggőségből, azonban kőkemény belső munkával, és fájdalmas átalakulással jár. A fájdalmat azért nem lehet megúszni, mert olyan felismerésekkel jár, amelyek megbolygatják az egész eddigi világképünket és a magunkról alkotott énképet is. Azonban csak ez az az út, amelyik kivezet abból a sötétségből, amely miatt nem tudjuk, mi a bajunk, miért érezzük magunkat nyomorultul, és mi a bajunk az egész életünkkel. Ha viszont szembenézünk a magunk démonával, ugyanúgy, mint ahogy az alkoholista társunk az alkohollal való függőségével, akkor van esélyünk egy normális életre.

1.Vállaljunk felelősséget az életünkért

A felelősség minálunk van. Csak mi vagyunk felelősek a saját életünkért, és nem lehet mástól várni a boldogságunkat. Lépjünk valamerre - megéri, hogy újra tágas és szabad legyen az életünk.

2.Ismerjük fel a szükségleteinket

Hosszú évtizedek ön-elnyomása után nehéz lehet felismerni, hogy nekünk is vannak szükségleteink. Hogy vágyunk az egyedüllétre, a megértésre, hogy üljünk és ne csináljunk semmit, és még lelkiismeretfurdalásunk legyen. Hogy este legyen, amikor nem kell gyomorgörccsel várni a vacsora idejét. Hogy megérdemeljük, hogy valóban megbecsüljenek és szeressenek bennünket, és ne legyünk mindenkinek a rabszolgája.

Nagyon nehéz persze a saját szükségleteink felismerése, hiszen olyan nagyon feloldódtak a saját határaink, hogy a társunk szükségletét a magunkénak érezzük. Sokat segíthet a pszichoterápia, pszichodráma vagy bármilyen egyéb csoport, amely sorstársakból áll, amelyen haladni tudunk. Mindenképpen szükségünk van legalább egy olyan emberrek

3.Törődjünk is a felismert szükségleteiddel

Vagyis vedd magad előrébb, mint a sor vége. Mindenkinek egy élete van, és mindenki, aki él, alanyi jogon megérdemli a nyugodt családi légkört, a fizikai, érzelmi és anyagi biztonságot, az egyedül töltött időt, a pihenéssel töltött lelkiismerefurdalás nélküli időt. Mindenki megérdemli, hogy úgy szeressék, ahogy van, a hibáival együtt, és ez a szeretet a cselekedetekben is megnyilvánul.

Ha nem főz neked senki finomat, főzd meg a kedvencedet magadnak. Ha alig jut időd a saját kedvteléseidre, csinálj magadnak rendszeres én-időt.

4.Keressünk támogatást

Lehet ez pszichológus, régi barát, távoli családtag, bárki, aki validálja az érzelmeket: hogy jogos, amit érez az ember, hogy nem normális az, ami van. Nem normális állapot függőségben lenni, és egy másik függő ember szeszélyeit kiszolgálni. A támogató kapcsolat segíthet az önbizalmunk megerősödésében, és végső soron a kompetenciaérzésben: hogy lehetséges visszaszerezni az irányítást a saját életünk felett, még ha nehéz és hosszú út is. Akkor is megéri.

5.Ha kell, lépjünk!

Ha azt látjuk, hogy a függő társunk minden próbálkozásunk ellenére sem hajlandó változtatni, akkor érdemes elgondolkodni a társunk elengedésén. Az is előfordulhat, hogy ez még nem megy. Ilyenkor valamilyen támogató csoportba akkor is érdemes eljárni. Magunkért, és ha vannak, a gyermekeinkért tesszük. És a másikat is úgy szeretjük jobban, ha nem adjuk alá a lovat. A mi kilépésünk őt is segítheti.

Mindez a változás persze fel fogja borítani a család rendszerét, mivel a család egy élő rendszer. Ahol két függő ember tojáshéjon egyensúlyozva éli az életét, ott az egyik családtag viselkedésének megváltozása ellenállásba fog ütközni. Jó, ha számítunk erre, mert így nem ér váratlanul. Ennek ellenére érdemes tovább menni az úton, mert egyszer élünk. Akkor pedig már érdemes a saját életünket élni, nem valaki másét.